Közeledik Valentin-nap, a városok kirakatai és a bevásárlóközpontok hirtelen megtelnek szívekkel és hangosan hirdetett boldogsággal. Mégis van egy történet, amely ilyenkor sokaknál csendben újra előkerül. Nem a jelenről szól, hanem a múltról. Arról az emberről, aki egykor életünk középpontjában volt.

Közeledik Valentin-nap, a városok kirakatai és a bevásárlóközpontok hirtelen megtelnek szívekkel és hangosan hirdetett boldogsággal. Mégis van egy történet, amely ilyenkor sokaknál csendben újra előkerül. Nem a jelenről szól, hanem a múltról. Arról az emberről, aki egykor életünk középpontjában volt.

Kényes téma ez. Olyan, amit ritkán csomagolunk ünnepi díszbe. Mégis szinte mindenki hordoz magában egy üzenetet, amit egyszer – legalább magának megfogalmazna.

Bármennyire is próbáljuk racionalizálni, egy lezárt kapcsolat nem tűnik el nyomtalanul. Lehetett rövid vagy hosszú, viharos vagy csendes, de biztosan hagy maga után valamit: kérdéseket, sebeket, emlékeket, vagy épp egy félbehagyott mondatot.

Mert mindenkiben marad egy mondat

Egy történet nem ér véget az utolsó beszélgetéssel. Lezárhatjuk hivatalosan, eltüntethetjük a közösségi felületekről, új fejezeteket nyithatunk – belül azonban gyakran marad valami kimondatlan. Egy kérdés. Egy kifakadás. Vagy egy soha meg nem köszönt érzés.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, ezek az üzenetek többnyire két szélsőség között mozognak.

Az egyik véglet: amikor nincs helye a finomkodásnak

Ez az a levél, amit nem olvasnánk fel nyilvánosan. Nem szép, nem diplomatikus, nem szerkesztett. Indulat, csalódás és hosszú ideig lenyelt mondatok keveréke. Nincs benne líra, nincs benne kegyelem. Csak a nyers igazság, amit akkor nem mondtunk ki, amikor még lehetett.

A másik véglet: ahol még ott bujkál a remény

És ott van a másik fajta levél. Sokkal halkabb, sokkal törékenyebb. Az, amit talán soha nem merünk leírni, mert túl sebezhető. Ebben nincs vád, csak kérdés. Nem számonkérés, inkább visszatekintés.

Mi lett volna, ha máshogy döntünk?
Értettük-e egymást igazán?
Volt-e értelme mindannak, ami történt?

Egy belső civódás.

A levél, ami valójában rólunk szól

Az ilyen írások ritkán valódi kommunikációs eszközök. Sokkal inkább önismereti gyakorlatok. Tükrök, amelyek megmutatják, hol tartunk: még fáj, még remélünk, vagy már képesek vagyunk elengedni.

Valentin-nap közeledtével nem gyengeség, ha eszünkbe jut az, akivel nem sikerült. A szeretet nem mindig marad velünk, de a jelentése igen. És néha az igazi lezárás nem egy válaszban rejlik, hanem abban, hogy végre képesek lennénk megírni azt a levelet – akkor is, ha soha nem adjuk fel.

Mert valahol mindenkiben ott lapul egy mondat annak, aki egyszer fontos volt.
És az, hogy milyen hangon szólal meg, sokkal többet árul el rólunk, mint a múltról.